A Rekviem egy álomért egy radikális film
A Requiem for a Dream négy szereplő történetét meséli el, akik lassan, de visszafordíthatatlanul süllyednek bele a függőség mélységeibe.Ez a filmvégi crescendoban teljesedik ki, amikor mind a négy karakter felveszi a magzati testhelyzetet, és végleg a mélybe veszik.
A Requiem teljesen szubjektív kamerahasználatával belehelyez minket az elnyomott, kizsákmányolt társadalmi réteg helyzetébe. Ezek az agresszív technikák, effektusok és lencseválasztások nem csak, hogy láthatóvá teszik a társadalom problémáit, hanem ellehetetlenítik a feloldozást, szórakozást, és leginkább a menekülést.
A Requiem csak a felszínen szól a drogokról és azok hatásáról. A Requiem nem egy anti-drog vagy drogprevenciós film, mert nem magukat a drogokat támadja, azokat csak a realitás tényezőjeként, objektíven mutatja be. Nem is az addiktot támadja. Vele, mint a társadalom kitaszítottja, Szent Ferenc-i mértékekig empatizál.
Nem, a Requiem a társadalmi rendszert kritizálja, amiben csupán léteznek a drogok. A Requiem társadalomkritikája háromrétű. Ezek a kapitalizmus, a patriarchátus és a spektákulum.
Harry és Tyler története arról szól, hogy a kapitalizmus hogyan kényszeríti a szegényeket “bűn”-be. Mind Harry, mind Tyler szegény munkásosztálybeli családokból származnak.Egyikőjük előtt sem állnak remek munkalehetőségek, így, mint New York-i utcagyerekek, a drogdílerséghez fordulnak. Itt az amerikai álom tulajdonképpeni paródiáját láthatjuk, abban a montázsban, ahogy egyre gyűlik a pénz a kartondobozban. De ez a film nem olyan ostoba, hogy ilyen mítoszokban tényleg higgyen. Egy pillanat alatt mindent elvesztenek amiért olyan keményen dolgoztak.
Harry és Ty barátsága teljesen elveti a tradicionális New York-i rasszkonfliktusokat, mint az afroamerikai és olasz barátsága. Az összetartó erő itt az osztály, a rassz csak mellékes tényező. Az első alkalom, amikor Tylert a rasszizmus áldozataként látjuk, azt nem egy individuális személy részéről, és nem egy elcsépelt “rasszista nagypapa” klisé részéről szenvedi el, mint valami olcsó hatásvadászat, hanem az államhatalom erőszakszervezete részéről, egy rendőr formájában.
Marion története a nők teljes kiszolgáltatottságáról szól. Marion nem dolgozik, mert akkor “mikor lenne ideje Harryvel lenni”, így aztán teljes anyagi kiszolgáltatottságban él. Amikor a “szabadpiac láthatatlan keze” által elvesztik összes pénzüket, akkor egy fizetőeszköze marad: a teste. Harry megkéri, hogy megint feküdjön le pszichiáterével, így nem csak a drogdílerek és pszichiátere használja testét, mint fizetség, hanem még “élete szerelme” is csupán fizetőeszközként tekint rá.
Sarah Goldfarb története a spektákulum egyeduralomról és destruktív hatásáról szól. Sarah Goldfarb és a többi nyugdíjas barátjának élete egy kétfázisú ciklus örök váltakozásából áll: az első a fogyasztás. Napjaik felét a tévé előtt töltik evéssel, és ugyan azt a műsort nézik újra és újra. A második a napozás, ami életük szociális fele, de ezt az együttlétet is csak azzal töltik, hogy üres beszélgetéseket folytatnak üres TV-műsorokról. Mindeközben egy hierarchiát állítanak fel maguk közt, amit a napozóágyak sorrendje jelez. Amikor Sarah-t meginvitálják a TV-műsorba, ennek a pszeudo-közösségnek a középpontjába kerül, és elkezd alkalmazkodni a spektákulum által előírt szépségideálokhoz.
A Requiem igazi tragédiája nem az egyes karakterek individuális leépülése, hanem egymástól való lassú, teljes elkülönülése. Ezt olyan eszközök ábrázolják, mint a split-screen, vagy az egyre táguló lencseméretek,amik által a karakterek egyre nagyobbak minden képkockában, így kizárva abból mindenki mást.
A Requiem for a Dream, tehát egy radikális film, ami nem az egyéni droghasználatról figyelmeztet, hanem az elkülönülés veszélyeiről, és az igazi közösség fontosságáról.