Elnyomottak sírján táncoló baloldal

Ha cinkos, aki néma, akkor mi az, aki hangosan tapsol?

A fasizmus világszerte újra a politika elsődleges meghatározójává vált, és ez nem hagyta érintetlenül a baloldalt sem. A fasizmus térnyerésére az önmagára a felszabadító mozgalmak történelmi örökségének letéteményeseként tekintő magyar politikai közeg nem tudott lényegi ellenállást felmutatni, ellenben jelentősen közeledett annak ideológiája felé. A jobboldali baloldal elsőre paradoxonnak tűnhet, azonban ha megvizsgáljuk a magyarországi intézményesült baloldal megnyilvánulásait, pontosan ez tárul elénk.

Osztályfundamentalizmus

A marxizmus egy ága - megkérdőjelezhető módon - a marxi elméletet úgy értelmezi, hogy a gazdasági elnyomás elleni harc az egyetlen valódi felszabadító harc, hiszen a gazdasági alap az, amely a társadalmi felépítményt meghatározza. Ez a gazdasági redukcionista irányzat a kapitalizmus kritikája mellett ugyan néha képes befogadni azt, hogy a nőket vagy a romákat éri sajátos elnyomás, de azt kizárólag a kapitalizmus keretein belül képes értelmezni. Nem tudja a patriarchátust vagy a rasszizmust a kapitalizmussal egymást segítő, de attól különállóan létező hierarchikus rendszereknek tekinteni, ugyanis a világképében a gazdaságra kell mindennek visszavezethetőnek lennie.

Ennek a redukcionista szemléletnek az a következménye, hogy csak azoknak szól, akik csak a kapitalizmusból eredő elnyomással kell szembesüljenek, hiszen a komplexebb alárendeltségi helyzetekre az egydimenziós antikapitalizmusnál összetettebb válaszokra lenne szükség.

A mai magyarországi marxizmus formálódásában ez az irányzat nagy szerepet töltött be, ezért annak politikája elsősorban a fehér, ciszheteró, értelmiségi férfiak érdekei köré épül. Még ha egyének szintjén be is vonja más társadalmi csoportok tagjait, a felszabadításukkal az antikapitalizmuson túl érdemileg nem foglalkozik.

Szelektív szolidaritás

A kapitalizmus egyedüli problémaként való fetisizálása oda vezet, hogy ha az elnyomás egy formáját nem lehet pusztán a tőke-munka viszonnyal magyarázni, akkor az nem is felismerhető. A kapitalizmus mellett létező elnyomó struktúrák ugyan jelen vannak a mindennapjainkban, de az osztályfundamentalisták vagy el sem ismerik a létezésüket, vagy a velük foglalkozást egyenesen osztályharc-ellenesnek tekintik, a munkásosztályt belharcokkal gyengítő, és így a kapitalizmus fennmaradását segítő tevékenységnek állítják be.

Mivel a kapitalizmus mellett létező, más hierarchiákból eredő elnyomások így láthatatlanok maradnak a számukra, azokat a társadalomkritikájukba nem is tudják beépíteni. A társadalmi problémák összessége helyett így csak a kapitalizmusból eredő elnyomásra adnak választ. Az utóbbi ugyan a teljes munkásosztályt érinti, de kizárólag ennek az elnyomásnak az eltörlése a munkásság nagyon kis részét szabadítaná fel, mivel az emberek többsége másfajta elnyomást is elszenved.

Az interszekcionalista elmélet az, ami ezeknek az osztályon belüli elnyomottsági különbségeknek a feloldását hivatott segíteni, és eszközöket ad arra, hogy úgy harcoljunk együtt a felszabadulásért, hogy minden elnyomást figyelembe veszünk, és azokat a munkásosztályon belül nem termeljük újra.

Azonban ma az interszekcionalitást a magyar marxista közeg pontosan úgy használja szitokszóként, mint a szélsőjobb. Nélküle viszont csak a munkásosztály társadalmilag legjobb helyzetben lévő tagjainak érdekeit tudják képviselni. A baloldaliakat a kezdetektől fogva egyesítő érték, a szolidaritás így teljesen eltűnt az osztályfundamentalisták politikájából.

Ugyanis a szolidaritás az, amikor akkor is kiállunk az elnyomás ellen, ha az minket közvetlenül nem érint. Akkor vagyunk szolidárisak, ha az elnyomás minden formáját kategorikusan elutasítjuk.

Ha egy politikai közösség ideológiai és reálpolitikai okokból a szolidaritást szelektíven gyakorolja, csak a tagjaihoz hasonló, viszonylag jobb helyzetben lévők mellett áll ki, minden más társadalmi elnyomással kapcsolatban átveszi a jobboldali nézeteket és az elnyomások aktív újratermelőjévé válik, az a fasizmushoz vezető út kitaposása.

Elnyomó elnyomottak

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan lett egy elméletben felszabadító mozgalomból a jobboldali értékrendet képviselő osztályfundamentalizmus, meg kell értenünk azt az interszekcionalizmus ellen használt összeesküvéselméletet, amelyet a magyar marxista közeg is a magáévá tett.

Az alá-felérendeltségi viszonyok egyik alapja, hogy létrehoznak egy jelöletlen normális alapállapotot a felső pozícióba, minden, ami ettől eltér, az a más(milyen) alárendelt szerepébe jut. Amikor a társadalmi hierarchiák által egy csoportnak adott előjogok megkérdőjeleződnek, sőt, bizonyos közegben az alárendelt csoportok tagjai egyenesen megtagadják azokat (például nők a testükhöz való hozzáférést), akkor a fölérendelt csoport tagjai könnyen érezhetik a pozíciójukat fenyegetve. Ha az ilyen rendszereket megpróbáljuk lebontani, akkor nem csak a felsőbbrendű pozíciók betöltőinek a mindennapokban járó privilégiumokat vonjuk meg, hanem az önképüket is megbolygatjuk, hiszen nem lesznek többé a normalitás kizárólagos letéteményesei.

Nem meglepő módon a felső rétegek nem is szoktak beállni a pozíciójukat fenyegető mozgalmak mögé. Ehelyett azt figyelhetjük meg, hogy amikor a hatalmuk fenyegetve érzik, akkor - a felszabadító mozgalmak ellenében - aktívan tesznek annak megőrzéséért, reakciós politikát folytatnak. Sőt, egy társadalmi hierarchia felső rétegébe tartozó és az előjogaikat féltő emberek a pozíciójuk fenyegetettségét sokszor elnyomásként állítják be. Azáltal, hogy áldozati szerepbe helyezik magukat a hatalmuk fenntartását önvédelemként írják le, az elnyomó elnyomottak narratíváján keresztül.

Eszerint a narratíva szerint az ágenciájuktól megfosztott, gyakran többfajta elnyomás interszekciójába került csoportok valamilyen módon képesek a náluk nagyobb befolyással rendelkezőket elhallgattatni és az intézményeket az uralmuk alá vonni. Teszik mindezt ma a Woke Kabál vezetése alatt, amelynek az ideológiája a fehérek elleni rasszizmus, a férfiak elnyomása, a kötelező transzneműség és homoszexualitás, és egyáltalán minden ma a társadalmunkban létező hierarchia fejreállítása és új ellen-hierarchiák rákényszerítése a normális emberekre.

Az európai szélsőjobb gondolkodásában hosszú ideje fontos szerepet betöltő háttérhatalom, amit korábban mindig a zsidósággal azonosítottak, most az interszekcionalista elmélet gyűlöletének köszönhetően új formát öltött, és az “elnyomási olimpián” szerzett pontokat egy exceltáblában összeadva jelöli ki vezetőit.

Az elnyomó elnyomottak narratívája szerint a legelnyomottabbak, akik társadalmi helyzetét a hatalomtól való megfosztottság és másoknak való alávetettség határozza meg, valahogyan sikeresen léptek a világ fölött befolyást gyakorló, a normális emberek életét tönkretevő mesterek szerepébe. A hatalomra kerülésükkel pedig mindenki jól jár, kivéve a fehér, keresztény, ciszheteronormatív és monogám nukleáris családban puritán szexuális életet élő, mentálisan és fizikailag fitt munkás férfiak, akiknek az életét a Woke Kabál a Woke Agenda lépéseit követve az Új Woke Világrend kiépítésével teszi tönkre.

Természetesen minderre az elnyomott csoportok az elnyomott helyzetükből fakadóan nem képesek. Az elnyomó elnyomottak narratívájának az átvétele a magyar baloldalon nem más, mint

az önmagát a munkásosztály forradalmi élcsapatának kikiáltó értelmiségi közeg reakciós társadalmi nézeteinek megnyilvánulása.

A gazdasági redukcionizmus egydimenzióssága az egyre fasizálódó társadalmi kontextusban tökéletes termőtalajjá vált ezeknek a nézeteknek az erősödéséhez, és az ilyen összeesküvéselméletek becsomagolására a kapitalizmuskritika nyelvezetébe.

A magyar marxista közegtől megjelenő kritikákat az interszekcionalitással szemben elolvasva világos, hogy arról az íróik csak a szélsőjobbos propagandából hallottak. Ugyanis a Woke diktatúrája ellen küzdő szabadságharcosok ha az interszekcionalizmusról beszélnek, akkor nem annak elméletével foglalkoznak, hanem jobb esetben is csak a jelzőt saját céljaira, tartalom nélkül kooptáló liberális politika hibáiról beszélnek - amit az interszekcionalitást ismerők rendszeresen kritizálnak is. De inkább csak a szélsőjobb által kifundált rémképekkel ijesztgetnek.

A választ arra, hogy a kritikai társadalomtudomány mestereinek figyelmét ez az apróság hogyan kerülhette el, a saját bigottságukban kell keresnünk. Így a pozíciójukat fenyegető interszekcionalista elmélettel nem kell érdemben foglalkozniuk, hiszen a kapitalizmuson kívül más elnyomó rendszerek elleni harc „túl megosztó lenne”, és az interszekcionalitás amúgy is csak egy liberális métely. Ez az anti-interszekcionális hozzáállás a politikája középpontjába azokat teszi, akik kizárólag egyféle – jelen esetben a kapitalizmus általi – elnyomást szenvednek el, és minden más hierarchiában privilegizáltak. Pontosan ez az, ami létrehozta az interszekcionális politika szükségességét, aminek a kritikájaként az interszekcionalitás elmélete eredetileg megszületett.

Náci kocsma a baloldalon

Van egy elhíresült anekdota arról, hogy milyen határokat kell szabnunk annak érdekében, hogy a közösségeink ne váljanak kirekesztővé. A történet tanulsága szerint amint egy náci megjelenik a kocsmában, egyből el kell zavarni, mert különben legközelebb már a náci barátaival jön vissza. Aztán ők is hozzák a saját náci barátaikat, így a kocsmából hamarosan a nácik törzshelye lesz, és mindenki, aki nem akar a nácikkal egy kocsmába járni, elmegy máshova - vagy a nácik kergetik el. Talán a legfontosabb eleme a történetnek az, amikor a pultos elmondja, hogy ezt akkor kell megállítani, amikor az első náci bejön: egyből ki kell zavarni. A náci persze mindig racionálisnak tűnő érvekkel védekezik, hiszen ő „egy fizető vendég”, akinek minden joga megvan arra, hogy ott legyen. Ennek ellenére fontos azt nézni, hogy mi a végcélja, és az alapján megítélni, hogy odatartozik-e.

Ebben a feladatban a magyarországi intézményesült baloldal teljes mértékben elbukott: nem sikerült megállítani az intoleranciát terjesztő elemeket egyből amikor megjelentek, mára pedig a szélsőjobboldali elveikkel a baloldali (és valamelyest a teljes progresszív) közbeszédet leuralták. A tolerancia paradoxon kijátszása nem véletlenül a jobboldali trollok kedvenc eszköze. Hiszen mennyire lehet toleráns az, aki bizonyos véleményeket nem tolerál? Ha a fasiszták szólásszabadságát korlátoznád, akkor te is olyan rossz vagy mint ők. A Woke elpusztítva, gotcha liberal. Az osztályfundamentalista oldal is gyakran a szólásszabadság leple alatt ragaszkodik ahhoz, hogy terjessze például a transzfóbiát, és

a feminizmus pajzsa mögé bújva a testi autonómia korlátozása mellett kardoskodjon.

A morális felsőbbrendűségüket igazolandóan ilyenkor természetesen mindig elmondják, hogy szívesen vitatkoznának érintettekkel, csak nem állnak velük szóba, mert hát a Woke Cancel Culture nem tűri meg az ellenvéleményeket. De nemcsak a vita, valahogy a beígért “cancelling” is rendre elmarad, így az osztályfundamentalista véleménybuborék egyre erősebbé válik. Így születnek meg azok a teljesen abszurd kijelentések, melyek szerint az önmeghatározásuk elismeréséért küzdő kisebbségeknek ahelyett, hogy elutasítanák a civilizált vita köntösébe bújtatott kirekesztést, a velük szembeni haragot (itt hullik le a lepel a reakciós gyűlöletről) kellene megértően és elfogadóan tűrniük.

Valójában nem kötelező senkinek arról másokkal vitatkoznia, hogy az ő emberségét tiszteletben kell-e tartani. Viszont a kiállásra azok ellen, akik szerint a „demokrácia vége”, ha elfogadjuk az elnyomott csoportok önmeghatározáshoz való jogát, mindenkinek létezik egy erkölcsi kötelezettsége, aki azt állítja magáról, hogy ő az elnyomás ellen küzd (elvileg ezt kéne csinálnia a baloldalnak?).

Különleges jelenség az, amikor egy állítólag a társadalmi felszabadulásért küzdő politikai közösség az elnyomó rendszerek retorikáját használja arra, hogy az elnyomott csoportok felszabadító mozgalmait elutasítsa és az elnyomás ideológiáját terjessze. Olyan, mintha attól, hogy valaki baloldalinak mondja magát, még nem lenne automatikusan az, és a politikáját valójában a tettei határozzák meg. Ne felejtsük el, hogy a nemzetiszocializmus is politika-esztétikai szempontokból tette magáévá a szocialista jelzőt, mégse mondhatjuk, hogy felszabadító mozgalom lett volna.

Ezek után nem meglepő, hogy az osztályfundamentalizmus a fasizmus felemelkedésével szemben képtelen volt érdemi ellenállást formálni, hiszen annak pusztán gazdaságilag egalitárius értékeket képviselő ágává züllött. Ha szeretnénk visszahozni a felszabadító oldalra a baloldali közeget, még mielőtt végleg beolvadna a fasizmusba, akkor alapjaiban kell átvizsgálnunk azokat az alapvetéseket, amelyek ide vezettek.

Ez egy vendégcikk, amely nem feltétlen reprezentálja az Árral Szemben egész csapatának véleményét