No Pride in Genocide I. rész

Miért maradok távol a Budapest Pride-tól

Idén nem megyek a Budapest Pride-ra.

Nem akarok olyan eseményen részt venni, ami nemhogy nem áll ki egy népirtás ellen, de hallgatásával, programjaival, felkért szónokaival és partnerségeivel annak normalizálásában, sőt támogatásában vesz részt. Sokan érzik így körülöttem – de a hazai queer mainstreamben erről nyíltan beszélni szinte lehetetlen. Nekem elegem van a hallgatásból.

Nagyon is szükséges, hogy rendszerszintű bírálatot fogalmazzunk meg a Budapest Pride Izrael-párti narratíváival való cinkosságáról, a pinkwashinghoz való hozzájárulásáról, a liberális cionizmus relativizáló diskurzusáról, a mainstream queer mozgalom neoliberális kollaborációjáról, valamint arról, miként fojtja el a neoliberalizmus, élén a Pride-szervezetekkel a baloldali kritikát.

Nem, nem tart vissza, hogy jobboldalról is támadás éri ezt a civil szervezetet. A Budapest Pride az Orbán-rezsimmel szembeni mozgalma során fasiszta kormányokkal és szervezetekkel működik együtt – a baloldal semmiképp nem állhat be emellé csendben. Queer mozgalomra szükség van, de nem erre, és ezt mielőbb tudatosítanunk kell, különben egyre távolabb sodródunk a megoldástól.

Hallgatás, pinkwashing és cionista programok

Miközben világszerte számos queer szervezet követeli a tűzszünetet és a palesztin nép melletti szolidaritást, a Budapest Pride egy hangot sem hallatott ebben az ügyben. Bár a tavalyi Pride felvonuláson részt vehetett regisztrált szervezetként a pro-palesztin Queers for Liberation Budapest kollektíva, ami egy bevándorlók által létrehozott antikapitalista és antifasiszta queer közösség, a Budapest Pride nem fejezte ki szolidaritását semmilyen formában az általuk képviselt ügyekkel. A Queers for Liberation Budapest felhívásait nem osztották meg semmilyen felületen, sőt a felvonuláson megkérték őket, hogy maradjanak távol az előttük álló kocsitól, körülbelül 10 méteres távolságban, miközben a mögöttünk lévő jármű nagyon gyorsan haladt, folyamatosan dudált, és majdnem elütötte az embereiket. „Úgy éreztük, mintha ki akarnának szorítani bennünket a menetből” – mesélte megkeresésemre a kollektíva képviselője. Sőt, elmondta, hogy a Pride szervezőktől és más résztvevőktől is gúnyos és sértő megjegyzéseket kaptak a menet alatt, egy szervező pedig azt mondta nekik, hogy Free Palestine-t kántálni nem jó ötlet, mert egyesek állítólag kényelmetlenül érzik magukat miatta az eseményen.

Ezek után nem meglepő, hogy tavaly decemberben a Budapest Pride egyik közönségszervezője meghívókat küldött szét a Bálint Ház rendezvényére, ahol A Gázai szépség című francia dokumentumfilmot vetítették le és kerekasztalbeszélgetést tartottak – természetesen palesztin megszólalók nélkül. A film a pinkwashing iskolapéldája: egy transznemű nő Tel-Avivba menekülését mutatja be, miközben a palesztin társadalmat barbár, homofób, elmaradott közegként, Izraelt pedig a haladó, biztonságos queer oázisként ábrázolja.

A Gázai szépség világszerte éles kritikák érték: a belga Massimadi fesztivál le is vette műsoráról, kiemelve, hogy a film Izrael gyarmatosító politikáját legitimálja a queer-jogokra hivatkozva. A Budapest Pride-nak nem okozott gondot, hogy a munkatársuk egy ilyen esemény szervezésében vesz részt.

De nem ez az egyetlen példa 2025-ből. Az idei Pride-hónap hivatalos programjában a Szim Salom Hitközség is szerepel, ami „queer-barát zsidó istentiszteletet” tart majd. A Szim Salom semmilyen, palesztinokkal szolidaritást vállaló vagy az izraeli népirtást elítélő állásfoglalást nem tett közzé október 7. óta. Ellenben aktív partner az izraeli állami propagandaeseményekben: például az Izrael Nap szervezésében, ahol az Izrael mellett kiálló legkeményebb cionista szervezetekkel működik együtt. A Szim Salom szerint „Izrael a világ teljes zsidóságát képviseli”, és az „Izrael–Hamász háború” kapcsán antiszemitizmusnak bélyegzi az Izrael-kritikát. Az ilyen politikai kettősmérce – a népirtás normalizálása, miközben progresszív queer esemény szervezőjeként pozícionálják magukat – a pinkwashing egyik klasszikus formája. Az pedig, hogy a Pride kritika nélkül integrálja ezeket a szereplőket, nem pusztán a vallási támogatásról szól, hanem egy politikai üzenet: azt kommunikálja, hogy a magyar queer közösség egy platformon áll Izrael hivatalos narratívájával.

A népirtás racionalizálása szivárványszínekben

A legkirívóbb példa azonban az, hogy idei Budapest Pride megnyitóján egy olyan embernek adtak platformot, aki az izraeli apartheid leghangosabb hazai apologétái közé tartozik. Sárosi Péter, a Drogriporter alapító-szerkesztője és egykori TASZ-aktivista rendszeresen ír a gázai helyzetről és a kijelentései, nézetei nemcsak emberi jogi szempontból vállalhatatlanok – de szélsőségesen dehumanizálóak.

Sárosi a népirtás kezdete óta rendszeresen próbálja azt igazolni a közösségi felületén, hogy Izrael nem követ el népirtást, sőt, megszállást sem. A Pendulum Blogon megjelent írásai kiválóan megvilágítják, miként működik a neoliberális humanizmus diskurzusa a mai nyugati közvéleményben – és hogyan válik önmagát progresszívként pozicionáló retorika a legbrutálisabb állami erőszak apológiájának eszközévé.

Sárosi írásai azt a liberális cionista kommunikációs mintázatot követik, amely a globális közvélemény számára emészthető „árnyalt”, „kiegyensúlyozott” képet kíván sugallni a palesztin-izraeli helyzetről. Valójában azonban ezen a diskurzív pályán minden alapvető strukturális aszimmetria eltűnik: a megszálló és a megszállott közötti erőviszonyok, a gyarmati erőszak szerkezete, az apartheid valósága. A megszállás, a népirtás, a telepes-gyarmatosító uralom fogalma eltűnik a nyelvből, helyette „két oldal” „tragikus konfliktusa” jelenik meg.

A neoliberális diskurzus egyik kulcstechnikája, hogy a morális egyenlőség látszatát keltve relativizálja az állami erőszakot. Ahol a strukturális elemzésre, az igazságos békére, a gyarmati rezsim lebontására lenne szükség, ott „tragédia” és „komplexitás” lesz a kulcsszó – és így a status quo fenntartásának rejtett apologetikája valósul meg.

Sárosi ezt a mintát következetesen és végletesen alkalmazza. Nézzünk néhány példát, és bontsuk ki, milyen ideologikus munka rejlik mögöttük – pontosabban, milyen gyarmati biztonságpolitikai diskurzus jelenik meg az általa terjesztett narratívában!

Sárosi szerint egyetlen népirtó van a régióban: a palesztinok, akik szerinte október 7-én „egynapos népirtást” követtek el. A Gázában élő palesztinokat így írja le: „habzó szájú, bosszúszomjas vadállatok”, „sarokba szorított patkányok”, akiket gyerekkoruk óta „gyilkolásra idomítottak”. A célpont nem csupán a Hamász, hanem a teljes palesztin népesség. Egy posztjában így fogalmaz: „bizony jelenleg a palesztin lakosságon belül azok, akik nem ujjonganak azon, hogy zsidó fiatalokat erőszakolnak, gyilkolnak, rabolnak el, jelenleg rejtőzködő kisebbséget képeznek”.

Az ártatlanság kategóriáját is kollektív bűnösségbe oldja fel. Akiknek „még nem tapadt vér a kezükhöz”, azok is bűnösök, mert „tapsolnak annak, hogy közülük mások brutális kegyetlenséggel végeznek ki civileket, családokat, gyerekeket. És nem azért, mert szükségszerű, járulékos ártalomnak tekintik a civilek lemészárlását – hanem mert élvezik azt.”

A Gázában zajló népirtást „jogos válaszcsapásnak” nevezi: „Szerintem az izraeliek teljesen jogosan – éppen annyira legitim módon, mint a nácik elleni szövetség tagjai – indítottak háborút a Hamász ellen.” Az izraeli hadsereg meglátása szerint nem szándékos gyilkol civileket, ellenben a palesztin népességet „bestiális, fanatikus tömegként” konstruálja meg, akik „szinte kivétel nélkül cinkosok”. Még a kórházi dolgozók is: „egyértelműen tudnak” arról, hogy alagutak és katonai bázisok vannak a kórházak alatt.

Különösen emblematikus dehumanizációs toposz, ahogy a gázai gyerekeket írja le: „gyerekkoruk óta csak bosszúra vágynak”, „gyilkolásra vannak idomítva”; „az első adandó alkalommal leharapnák még az idomár fejét is. Vagy bárkiét, aki eléjük kerül. Tök mindegy, hogy éppen békéért táncoló liberális hippi, kibuc-lakó cionista vagy éppen thai turista. Dögöljön meg mind!”

E mondatokban Sárosi dehumanizációs diskurzusát látjuk működni: a gyarmati uralom alatt álló, tömegesen traumatizált, börtönként működő területen élő gyerekeket – akiket az izraeli légierő naponta öl meg tömegesen – egyetemes, irracionális erőszakvágynak alávetett másikként konstruálja. Ezzel a technikával a legkiszolgáltatottabbak is legitim katonai célponttá válnak: hiszen potenciális gyilkosok, akik „leharapnák bárki fejét”. A klasszikus telepes-gyarmatosító logika nyelvi mintázata köszön itt vissza, amelyben a gyarmatosított sosem lehet áldozat, csak fenyegető, alantas másik.

„Olyan szintű zsidóellenes gyűlöletkeltést és indoktrinációt, amin a gázai gyerekek közoktatás címén mennek keresztül, a nácik óta nem látott a világ.”

A történelmi párhuzam itt cinikus módon inverz: miközben az izraeli állami erőszakot a legnagyobb zsidóellenes népirtás elleni „önvédelemként” pozicionálja, a jelenlegi népirtás gyermekáldozatait náciszerű indoktrináltként állítja be. Ez moralizált dehumanizáció: nemcsak hogy meg kell őket ölni, hanem morálisan meg is érdemlik. Ezzel Sárosi diskurzusa elvégzi azt az ideológiai műveletet, amely a genocídiumot nem „tragikus szükségszerűségként”, hanem morálisan igazolt cselekedetként jeleníti meg.

A palesztin kiskorúak a börtönbüntetést is megérdemlik Sárosi szerint. Az izraeli börtönökbe évente 500-700 palesztin gyerek kerül be, ahol izraeli és más emberi jogi szervezetek jelentései szerint rendszeres a kínzás, a nemi erőszak és a súlyos fizikai bántalmazás. Sárosi így ír erről a témáról: „a gyerek ebben az esetben túlnyomó többségben olyan 16-17 éves fiúkat jelent, akik erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt vannak fogva tartva, például kővel dobáltak rendőröket, esetleg késsel támadtak civilekre. Láttad te már, hogy milyen fanatikusokká neveli a gyerekeket a Hamász már kiskoruktól fogva?” Így lesz az áldozatból potenciális gyilkos, akit jobb előre hatástalanítani. Mindeközben az izraeliek vérszomját jogosnak tartja.

„Az izraeli polgár most éppúgy vért akar, mint a palesztinok a kerítés másik oldalán. Fejeket akar látni a porban.” „Bosszút akarnak, és nem elégszenek meg félmegoldásokkal.” „Őszintén szólva nem is tudom őket hibáztatni.”

Itt a neoliberális diskurzus legkártékonyabb formája villan fel: a „megértő” humanizmus. Sárosi nem uszít, de elnézően relativizál. Az izraeli gyarmati lakosság vérszomját ugyan nem ünnepli, de normalizálja, sőt a történelmi sérelmekre hivatkozva elfogadhatóvá teszi. A gyarmatosítók erőszaka itt pszichologizált, empátiával ábrázol, míg a gyarmatosítottak erőszaka természetellenes barbárságként jelenik meg. Ez a klasszikus imperialista kettős mérce – csak „haladó” nyelvi regiszterben előadva.

„Itt csak egy igazi állam marad állva a háború után.” „Ha majd látjuk a szarrá bombázott gázaiakat, meg a világszerte háborgó tömeget”, akik „hiába követelik majd az emberi jogokra hivatkozva a támadás leállítását”, gondoljunk arra, „ahogy a tüntetők kárörvendenek és kigúnyolják az izraeli áldozatokat gyászolókat.”

Ez a kijelentés már nyílt genocídium-apológia. A gázaiak teljes elpusztítását reális és védhető jövőképként vázolja fel – majd előre megkonstruálja a morális alibit is: a majdani képek elleni immunizációt. Itt már a neoliberális diskurzus összes maszkja lehull: Sárosi álláspontja ebben a mondatban a genocídium előre megindokolt jóváhagyása.

Sárosi diskurzív stratégiáinak talán legárulkodóbb aspektusa az, ahogyan a belülről jövő, anticionista zsidó kritikát próbálja delegitimizálni: hiszen ezek a hangok alapjaiban rengetik meg azt a keretet, amelyre a neoliberális cionista retorika épül.

Mint tudjuk, a neoliberális humanista álláspont egyik alapköve a „pluralizmus” és „sokszínűség” hangoztatása. Elviekben pontosan azokat a hangokat kellene tehát különösen figyelembe vennie, amelyek a csoporton belüli morális önreflexiót képviselik. Ám Sárosi ennél az akadálynál látványosan megbicsaklik.

Amikor anticionista zsidó gondolkodók – többek közt Judith Butler, Ilan Pappé, Noam Chomsky, Naomi Klein, Norman Finkelstein vagy szervezetek, mint a Jewish Voice for Peace – következetes, forrásokkal alátámasztott bírálatot fogalmaznak meg Izrael apartheid-rendszerével és népirtó politikájával szemben, Sárosi védekezése a következő:

„Az, hogy valaki zsidó származású, még nem jelenti, hogy jól látja át az egész témát.”
Egy ponton azt mondja: az anticionista zsidók működése nagyon káros, mert Izrael jó hírneve miattuk is romlik.

Itt egy klasszikus diskurzív gesztust látunk: a csoporthoz tartozás nem ad autenticitást – kivéve, ha a diskurzusnak kedvező álláspontot képvisel a személy. Ez a technika minősített delegitimizáció: nem cáfolatot kínál, nem foglalkozik a konkrét érvekkel vagy forrásokkal, hanem episztemológiai határvonalat von: a zsidó identitás csak akkor számít hiteles beszélői pozíciónak, ha a megszálló rezsimet támogatja. A kritikus zsidó hangok – bármennyire evidenciákkal dolgoznak – károsak, ártatlanul félretájékozottak vagy veszélyes naivisták.

Ez a mechanizmus jól ismert a telepes-gyarmati diskurzusokban. Edward Said óta tudjuk, hogy a „benső, de renegát” kritikust a hegemón diskurzus kettős kirekesztéssel próbálja kezelni: egyrészt a „sajátjai” közül kiközösíti, másrészt az „ellenség” szószólójaként próbálja bemocskolni.

Sárosi ezen túlmenően egy retorikai reifikációt is végrehajt: az anticionista zsidók „Izrael jó hírnevének rontói” – vagyis nem morális és politikai kérdésként jeleníti meg az általuk feltárt igazságokat (népirtás, apartheid), hanem kommunikációs károkozásként. Ezzel a morális diskurzust teljesen piaci logikára váltja: a hírnév, a reputáció, a PR előtérbe kerül a népirtás tényeihez képest. Ebben a pillanatban a neoliberális cinizmus legmélyebb rétegét látjuk működni: az emberi jogok kérdése csak PR-probléma, nem erkölcsi kötelezettség.

Ráadásul, amikor Sárosi ezeket a zsidó hangokat „nagyon károsként” minősíti, a zsidó közösségen belüli pluralizmus szándékos elfojtásán munkálkodik. A Jewish Voice for Peace és hasonló szervezetek épp azt demonstrálják világszerte, hogy a cionizmus nem egyetemes zsidó álláspont, hanem egy politikai ideológia, melyet számos zsidó közösség elutasít, morálisan és történetileg is.

A neoliberális cionizmus éppen ezt az üzenetet nem engedheti felszínre törni: hiszen ha a világ látja, hogy a zsidó közösségen belül is létezik szervezett, forrásokra építő anticionizmus, akkor a „kritika = antiszemitizmus” formula – amelyre egész geopolitikai PR-gépezetek épülnek – összeomlik. Ezért is van a diskurzusban hiperérzékeny reflex e hangok marginalizálására.

Sárosi diskurzusa tehát itt szisztematikus elhallgattatási stratégiát követ. Az anticionista zsidó gondolkodók hangjait nem tartalmi érvekkel cáfolja (ilyeneket nem is kínál), hanem pozícionális delegitimizációval semmisíti meg: „rosszul látják át”, „beszopták a Hamász narratíváját”, „károsak”. Ez az a pont, ahol a neoliberális pluralizmus álarca teljesen lehull.

Ezzel pedig – bár látszólag „a szólásszabadság”, „az árnyaltság” és „az emberi jogok védelmezőjeként” pozicionálja magát – valójában egy rendkívül szűk, cionista hegemón álláspont karbantartásán dolgozik, és minden ettől eltérő zsidó nézőpontot morális és diskurzív térből ki kíván szorítani.

Ez a mechanizmus intellektuálisan is tarthatatlan, morálisan pedig különösen visszataszító. Egy valóban pluralista, emancipációs queer mozgalomban pedig ennek a diskurzusnak nem lehetne helye – pláne nem szónoki pozícióban, hősnek állítva be a megszálló népirtó rezsim apologétáját.

E diskurzív ív csúcspontja, és egyben legleplezőbb momentuma Sárosi azon kijelentése, miszerint:

„röhögnek a markukba [a palesztinok], amikor azt látják, hogy ellenségeik elkényeztetett balos fiai és lányai totálisan beszopják a boszorkánykonyháikban kifőzött történelemhamisító narratívákat és konteókat.”

Itt több egymásra épülő retorikai manipulációt figyelhetünk meg: egyrészt a teljes palesztin nép homogenizálása, kollektív pszichologizálása történik. Úgy fogalmaz: „röhögnek a markukba” – mintha a Gázában épp népirtást túlélő, halottaikat temető, traumatizált közösség egyfajta kollektív diabolikus ravaszsággal bírna. Ez a toposz a „kettős fenyegetés” mítoszához kapcsolódik: a palesztinok egyszerre barbárok, akik gyilkolnak, és cinikus manipulátorok, akik a naiv nyugati baloldalt bábként mozgatják.

A második retorikai manipuláció: a nyugati baloldali szolidaritás infantilizálása. A „balos fiúk és lányok” paternalista, lenéző formulája teljesen megvonja a felnőtt politikai ügyneműség lehetőségét a szolidáris mozgalmaktól. Sárosi azt mondja: ezek a fiatalok nem azért állnak ki Palesztina mellett, mert önálló morális és politikai meggyőződésük van, hanem mert „beszopták a narratívát” – vagyis intellektuálisan és morálisan képtelenek autonóm állásfoglalásra. Ezzel a globális déli-fókuszú szolidaritási hálózatok (mint a Jewish Voice for Peace, a Black Lives Matter, transz és queer csoportok, feminista mozgalmak stb.) teljesen el lettek vonva a cselekvő alanyiságtól, nevetséges bábokként jelennek meg.

Sárosi a történelmi tények perverz újrapozicionálásának eszközével is él. A „történelemhamisító konteók” formula preventív delegitimáció: bármit is mondanak a palesztinok vagy a szolidaritási mozgalmak – például a megszállásról, az apartheid-rendszerről, az etnikai tisztogatásról –, azt eleve összeesküvésként kell kezelni. Ez kognitív hermetikussá teszi a diskurzust: az izraeli narratívától eltérő minden beszédmód „konspiratív”, ezért nem is érdemes vele érdemi vitát folytatni.

A palesztin–nyugati baloldali szövetség morális bűnrészessé minősítését is megfigyelhetjük nála: a kép, miszerint a palesztinok szándékosan manipulálják a baloldaliakat, akik hasznos idiótaként kiszolgálják a Hamász propagandáját, egy tipikus gyarmati paternalizmusra épül: a déli népek sosem autonóm politikai aktorok, hanem aljas, manipulatív alanyok, akik a nyugati naivak gyengeségéből húznak hasznot.

Ez a diskurzusmélystruktúra nagyon is illeszkedik a neoliberális imperialista logikába: kívülről depolitizálja a globális déli ellenállásokat (a palesztin nép csak manipulátor vagy áldozat, de nem politikai aktor); belülről depolitizálja a nyugati baloldali szolidaritást (az „ártatlan, infantilizált balosok” nem valódi politikai közösség, hanem érzelmileg beszippantott tömeg); előre semlegesít bármiféle legitim bírálatot: ha valaki kritikát fogalmaz meg az izraeli apartheiddel vagy népirtással szemben, az „egy konteót beszopó hasznos idióta” – tehát meg sem kell hallgatni.

Ez a retorika egy pillanat alatt elvágja a transznacionális anticolonialista, antirasszista és antikapitalista szolidaritási hálózatok morális érvényességét.

Neoliberális szempontból pontosan ez is a cél: a globális tőkerend, amelynek Izrael stratégiai pillére, csak úgy maradhat fenn, ha a globális dél és a nyugati baloldal összekapcsolódó ellenállási kísérleteit ideológiai szinten diszkreditálja.

Nem véletlen, hogy a legvérszomjasabb magyar népirtás-pártoló influenszer, Nemes Dániel azt írta egy kommentben: Sárosi „ritka remek” munkát végez. Szomorú, hogy a Budapest Pride is ezt az álláspontot erősíti meg azzal, hogy saját hőseként emeli őt porondra.

De Sárosi és a Pride kapcsolata nem egy elszigetelt eset. Világszerte számos nyugati liberális értelmiségi követi ugyanezt a mintát: jogvédő, emberi jogi, progresszív pozícióból normalizálja a gyarmati erőszakot, miközben radikális rendszerkritikus hangokat – különösen a déli queer mozgalmak, anticionista zsidó közösségek, palesztinpárti queer szervezetek hangját – demonizálja, lejáratja, infantilizálja. A neoliberális humanizmus így válik a globális apartheid rendszer kulturális páncélzatává.

A Budapest Pride, amikor Sárosit felkérte, hogy heroizált szónokként lépjen fel, implicit módon beágyazódott ebbe a diskurzusba. Nem pusztán egy embert kért fel: egy olyan diskurzust emelt be a mozgalomba, ami természetével rokon. A neoliberális humanista narratívát, ami a pinkwashing legfinomabb, legveszélyesebb formája. Mert míg a katonai pinkwashing látványos és támadható, a Sárosi-féle diskurzus belülről rombol: a globális progresszív közösség morális immunitását bontja le a palesztin ügy kapcsán. És ez az, ami miatt ennek a diskurzusnak semmilyen helye nincs egy felszabadító queer mozgalom terében. Ezért káros a Budapest Pride tevékenysége.

Sárosi szélsőséges kijelentései egybevágnak a szélsőjobboldali izraeli kormány gyűlöletpropagandájával, és teljes mértékben ellentétesek a nemzetközi joggal, a B’Tselem, a Human Rights Watch, az Amnesty International álláspontjaival.

Sárosi nem egy marginális figura: a Budapest Pride felkért szónoka. Ez a döntés egyértelmű politikai állásfoglalás – amelyet a Pride vezetése máig nem indokolt meg. És lássuk meg ezt is: ez a homogenizáló gesztus kinyomja a teret a palesztinok melletti szolidaritás előtt a Pride keretében.

Tegyük fel, hogy a Budapest Pride úgy gondol magára, mint ami nem foglal állást sem a népirtást kivitelező, sem az azt elszenvedők mellett, teret ad „mindkét oldalnak” – ebben az esetben felmerül a kérdés: hol van a budapesti Pride-on a palesztin zászló vagy a palesztin queer emberek ügye? Úgy tűnik, a szervezők a kormány homofóbiájával szembeni harc jegyében minden nyugati támogatást kritikátlanul elfogadnak – még ha az ilyen támogatás geopolitikai PR-akció (pinkwashing) is.

Összességében a Budapest Pride jelenlegi formájában cinkossá vált az Izrael-párti narratívákkal. Meghívott vendégei és partnerei között olyanok szerepelnek, akik relativizálják az izraeli elnyomást, vagy épp aktívan támogatják Izrael „progresszív” imázsát és népirtó politikáját.

Ha közelebbről nézzük meg az okokat, látni fogjuk: nem véletlen ez az összefonódás a Pride és Izrael között.

Az alábbi cikk nem képviseli az Árral Szemben egész csapatának véleményét