No Pride in Genocide II. rész

A globális queer mozgalom válsága

Tabu és elhallgattatás

A magyar mainstream queer szervezetekben ma tabunak számít a palesztinok melletti szolidaritás. Ha valaki baloldali, antiimperialista alapon kritizálja a Pride hallgatását – például amiért nem állnak ki Gáza népe mellett –, az gyorsan elhallgattatást kockáztat.

Ezt a mechanizmust nemzetközi példákból is jól ismerjük:

Washingtonban és más városokban radikális queer aktivisták blokádokkal tiltakoztak a Pride felvonulásokon, követelve a cionista szponzorok és a rendőri részvétel kizárását. A Pride szervezői erre azt válaszolták: „Pride inkább fesztivál, nem politikai ellenállás” – és hogy a belső viszály „érthető, de nem igazán indokolt”.

Magyarországon is ugyanez a reflex: „Ne vigyük bele külső politikát (mint a palesztin ügyet) a Pride-ba.” Pedig az elnyomott csoportok közötti szolidaritás nem külső ügy – hanem a queer felszabadítási mozgalom szíve közepe. Maga a Pride is politikai gyökerű: a rendőri elnyomás elleni tiltakozásból nőtt ki. Az elnyomottak küzdelmei összefonódnak: és most nem a roma feministák meg a középosztálybeli meleg férfiak közös könyvbemutatóiról beszélek és nem is arról, hogy transzfób és rasszista liberális influenszerek kiállnak Orbán ellen, amiről azt mondják nekünk, ez az interszekcionalitás és az ellenállás csúcsa.

Sokan azt hiszik: „a Pride legalább progresszív”, hiszen beszélnek a szexuális és nemi kisebbségek jogairól. De a neoliberalizmus természete miatt nem lehet igazán baloldali. Ahogy a marxista elemzések rámutatnak: „A fasizmust és a liberalizmust egyaránt a kapitalista világrend iránti lankadatlan odaadás jellemzi.” Mindkettő a kapitalista rend védelmét szolgálja: csak a fasizmus vasököllel, a liberalizmus pedig az identitáspolitikai látszat-progresszióval.

A baloldali kritika kiirtása

A neoliberalizmus kifejezetten törekszik arra, hogy kiirtsa a baloldali kritikát, kisajátítsa a radikális baloldali fogalmakat (pl. „interszekcionalitás”, „antirasszizmus”, „felszabadítás”) és üres tartalommal töltse fel őket, a kapitalista rend legitimálásának szolgálatába állítva.

Ezért nincs olyan, hogy „ballibsi”: a liberalizmus akkor is a tőke érdekeit képviseli, ha időnként baloldali retorikát használ. A neoliberális Pride-politika természeténél fogva baloldalellenes: megakadályozza a rendszerkritika megjelenését, és kizárja azokat, akik valódi antikapitalista, antikolonialista, antifasiszta álláspontot képviselnek.

A neoliberalizmus kapcsán fontos értenünk, hogy szisztematikusan kitágít bizonyos jogokat és identitásokat – miközben szűkre zárja a gazdasági-politikai lehetőségeket, és ellehetetleníti a radikális baloldali kritikát. A neoliberalizmus a XX. század végére globális doktrínává vált: hirdeti a piac mindenhatóságát, a privatizáció és dereguláció szükségszerűségét, azt az elképzelést, hogy „nincs más alternatíva” (Margaret Thatcher híres mondása: „There is no alternative”). Ennek a szemléletnek a diadalával párhuzamosan két oldalon szorult ki a baloldali rendszerkritika lehetősége. Egyrészt a mainstream liberalizmus belülről semlegesítette: a hidegháború utáni „történelem vége” eufóriában a társadalomkritika maximum a kisebb reformok és jogkiterjesztések szintjén maradhatott. Másrészt megerősödött a jobboldali fundamentalizmus, amely démonizálja a baloldalt. Tamás Gáspár Miklós szerint a neoliberalizmus és az új jobboldal ugyanannak az éremnek két oldala: míg a neoliberális ortodoxia dogmatikusan ismétli a piac szentségét, addig a nacionalista vagy vallási fundamentalista jobboldal ennek populista kiegészítőjeként működik. A két irányzat egymást erősíti, és egyik sem tűr meg egy valódi antikapitalista alternatívát.

A neoliberális demokráciák hajlandóak bizonyos kultúrharcos engedményeket tenni: elismerik a melegek házasságát, kvótákat vezetnek be a kisebbségek számára a médiában, sőt még Pride-felvonulásokat is támogatnak – mindaddig, amíg ezek a gesztusok nem rengetik meg a tőke hatalmát és a geopolitikai rendet. Wendy Brown politológus írja le, hogy a neoliberális jogkiterjesztés gyakran „kiüresített” formában történik: az egyéni szabadságjogokat kiterjesztik, de e jogok gyakorlása közben az egyén alá van vetve a piaci logikának, és nem jöhet létre valódi kollektív emancipáció. Így valósul meg, hogy pl. a queer identitás vállalhatóvá vált, de csak mint piaci niche: a meleg közösség új fogyasztói célcsoport, a Pride pedig turisztikai attrakció.

A radikális szolidaritás – ami mondjuk a tőkés kizsákmányolás, a háborúk vagy a gyarmati múlt miatti felelősség ügyében jelentene közös kiállást – már nem fér bele. A neoliberalizmus a mozgásteret az egyéni identitásmenedzsmentre korlátozza: „Légy önmagad – és vásárolj hozzá megfelelő termékeket; legyél büszke – de ne követelj rendszerszintű változást.” Így lesz a Pride-ból is respektábilis esemény, ahol a résztvevők ünnepelhetik önmagukat, de kerülik a „túl politikai” üzeneteket, főleg ha azok a gazdasági hatalmat vagy a nyugati hegemóniát kritizálnák.

Ez a struktúra magyarázza, miért lett a mainstream queer mozgalom is a neoliberalizmus kiszolgálója. Ahogy egy baloldali kanadai aktivistacsoport írta: a Pride szervezetek azon dolgoznak világszerte, hogy „tisztára mossák azon intézmények hírnevét, amelyek politikájukkal és befektetéseikkel a népirtást támogatják”, amikor felvonulásaikon ezek a szponzorok „szivárványos szövetségesként” parádézhatnak.

Ezt a tényt semmi nem szemlélteti most jobban, mint a Budapest Pride vezetése, ami
szinte pánikszerűen elutasítja, hogy a palesztin ügy kapcsán bármiféle baloldali kritika megjelenjen a rendezvényen, miközben nem győzi halmozni a cionista programelemeket. Ez nem véletlen: ezek a szervezetek strukturálisan összenőttek a nyugati, cionista, neoliberális donorok hálózataival – és így rendszertermészetűen antibaloldaliak.

Pinkwashing, identitáspolitika és a nyugati donorok

A globális queer mainstream jelenlegi válsága nem magyar sajátosság, hanem egy hosszú évek óta zajló globális stratégia része: ez a pinkwashing. Az elmúlt években a neoliberalizmus egyik leghatékonyabb propagandafegyverévé vált ez a technika: olyan stratégia, amelyben kormányok vagy nagyvállalatok szivárványos marketinggel takarják el erőszakos, gyarmatosító politikájukat. Izrael ennek az iskolapéldája. Ahogy a zsidó származású amerikai író és aktivista, Sarah Schulman fogalmaz: „Izrael a melegjogok hangoztatásával próbálja elterelni a figyelmet a palesztinok elleni jogsértéseiről – egy olyan apartheid-rendszer bűneiről, amelyben zsidó és nem zsidó lakosoknak gyökeresen eltérő jogaik vannak.” Tegyük hozzá: az izraeli apartheid, a megszállás és a népirtás nem véleménykategória, ahogy azt Sárosi például több alkalommal állítja, hanem jogi tény, amit az ENSZ szakértői, a Human Rights Watch és más emberi jogi intézmények és szakértők is így minősítettek.

A pinkwashing lényege: Izrael önmagát humánusnak, modernnek, queer jogokban élenjárónak igyekszik feltüntetni, miközben az arab és muszlim világot monolitikusan homofóbnak, barbárnak és civilizálatlannak állítja be. Ezzel a civilizációs felsőbbrendűségi narratívával próbálja a nyugati közvélemény figyelmét elterelni a palesztinokkal szembeni állami erőszakról és etnikai tisztogatásról és megtartani a közvélemény támogatását.

A konkrét példák is világosak. 2018-ban Izrael hivatalos szponzorként vett részt a Berlin Pride-on, önálló standot állítva, amire válaszul több radikális queer aktivista tiltakozott, mondván: előbb számolják fel az apartheidet, majd utána parádézzanak. Ennél is cinikusabb volt 2023 novemberében, a Gáza elleni bombázások csúcspontján, amikor az izraeli hadsereg tagjai a rommá lőtt gázai épületek tetejére tűztek ki szivárványzászlót, majd a minisztérium ezzel a szöveggel posztolta: „Az első Pride-zászló, ami valaha Gazában lobogott.”

Ekkorra az izraeli bombázások már több mint tízezer palesztin – köztük több ezer gyerek – halálát okozták. A világ queer közösségeinek jelentős része undorral figyelte, hogyan használja fel az izraeli állam a Pride-jelképeket egy népirtó projekt marketingeszközeként.

A pinkwashing azonban nem korlátozódik Izraelre. A neoliberalizmus tökéletes eszköze: a felszíni identitáspolitikai gesztusokkal elfedi a mélyben zajló osztály- és hatalmi politikát. Sok kormány és cég pozicionálja magát melegbarátnak – miközben háborúkból és népirtásokból nyerészkedik, kizsákmányolást folytat és a bolygót pusztítja. A pinkwashing így a queer mozgalom kisiklatásának egyik fő motorjává vált.

Az elmúlt évtizedekben ugyanis a queer mozgalom súlyos identitáspolitikai zsákutcába futott. A valódi emancipációs célok helyett a reprezentáció, a látvány, és a vállalati diverzitásprogramok kerültek az előtérbe. A mainstream diskurzusban a mozgalom elkezdte azt kommunikálni: „Mi, LMBTQ+ emberek ugyanolyanok vagyunk, mint ti, heterók, csak hagyjatok minket békén élni.” Ennek megfelelően a fő célok ma az azonos neműek házassága, a katonai szolgálat joga, a vállalati DEI-programok – azaz a rendszerhez való hűség, az intézményes integráció.

Miközben ezek kétségkívül fontos polgárjogi eredmények, közben kiszorult a diskurzusból a radikális kritika: annak felismerése, hogy a heteronormativitás, a patriarchátus, a rasszizmus és az imperializmus nem függetlenek a globális tőkés rendtől és annak gyarmati örökségétől. Jasbir Puar homonacionalizmus fogalma pontosan ezt a jelenséget ragadja meg: hogyan integrálták a nyugati államok – főként az USA és Izrael – a queer identitást saját nacionalista projektjükbe. Így jöhetett létre az a groteszk helyzet, hogy meleg katonák bombázzák Irakot, transznemű tisztek irányítanak drónokat – és mindezt a „haladás diadalaként” ünneplik.

A mainstream queer mozgalom ezzel fokozatosan eltávolodott saját gyökereitől: mára nem a társadalmi forradalom és a valódi felszabadítás, hanem a fennálló rendben való elfogadás és láthatóság lett a cél. Ennek az árát pedig a marginalizáltabb queer emberek – a munkásosztálybeli, roma, arab, bevándorló, fekete, transz és hajléktalan queerek – fizetik meg, akik a szivárványkapitalizmusból semmit sem profitálnak.

Nem véletlen, hogy a queer mainstream szervezetek – így a Pride-ok is – világszerte egyre inkább az államok, az önkormányzatok és a multik szponzori hálójába fonódtak bele. A radikális aktivizmus jelentős része NGO-kba csatornázódott át, amelyek pályázati pénzekért versengenek, és cserébe betartják a nagy donorok játékszabályait.

A 2024-es Amszterdam Pride ezt a dinamikát iskolapéldaként tárta elénk. A Queer Amsterdam nevű alapítványt a hivatalos Pride programjába is bevonták, hogy integrálják a „radikálisabb hangokat”. Csakhogy amikor a Queer Amsterdam közölte, hogy izraeli zászlót nem kíván látni a Pride-on, a polgármester azonnal cenzúrát kiáltott, a szervezők meghátráltak, a Queer Amsterdam pedig tiltakozásul kilépett a szervezésből. A városvezetés világossá tette: Pride lehet, de anticionista Pride nem.

Hasonló dinamika érvényesül Magyarországon is. A kormány nyíltan queer-ellenes, a mainstream queer szervezetek jelentős része pedig nyugati donorokra és nagykövetségekre támaszkodik. A radikális baloldal itthon túlságosan gyenge és széttöredezett ahhoz, hogy alternatív, valóban antikapitalista és antiimperialista queer mozgalmat építsen. Ezért a Budapest Pride – csakúgy, mint sok más nyugati Pride szervezet – előre beárazza a hallgatást. A következetes emberi jogi küzdelem és rendszerkritika nem hoz pénzt: ezt az Ottawa Pride szervezői is megtapasztalták, miután 2023-ban palesztinpárti szolidaritási nyilatkozatot tettek közzé, és az Ottawai Zsidó Szövetség azonnal megvonta a támogatását, a polgármester pedig nyíltan bojkottálta a rendezvényt.

A liberális cionizmus így mára a queer mozgalom intézményi kereteiben is keményen érvényesül: a szimbolikus queer jogokat támogatják, de Izrael kritikáját nem tűrik el. Az, hogy a Budapest Pride is beállt ebbe a sorba, nem „semlegesség”, hanem cinkosság: az izraeli népirtás és apartheid normalizálásában való részvétel. A donorok érdekei, a pályázati logikák és a neoliberális szivárványkapitalizmus elfojtják a radikális baloldali hangokat, leszerelik az antiimperialista szolidaritási kezdeményezéseket – és ezzel a queer mozgalmat is beágyazzák a globális tőkés rendszer karanténjába.

Nem csoda tehát, hogy a Pride ma már alig szól az ellenállásról. Magyarországon különösen élesen jelenik meg ez a paradoxon: mivel a kormány nyíltan ellenséges a queer közösséggel, a Pride szervezői és támogató körei szinte kizárólag nyugati NGO-kra és nagykövetségekre támaszkodnak – vagyis épp azoknak a szereplőknek a támogatására, amelyek politikailag és gazdaságilag is szorosan összefonódnak az izraeli apartheid rendszerrel. A hazai radikális baloldal pedig túl gyenge és széttagolt ahhoz, hogy erős alternatív, antikapitalista Pride-ot építsen. Így a Budapest Pride paradox módon még a pinkwashing minimumkritériumait sem teljesíti: nem vonulnak fel szivárványos bankkamionok vagy fegyveripari szponzorok, hiszen az Orbán-rezsim ezt sem tűri – de a politikai önállóság és az elvszerű szolidaritás helyett így is ugyanazoknak a hatalmi köröknek való megfelelési kényszer határozza meg a működését. A kreativ.hu nem véletlenül jegyezte meg: „Magyarországon most már a pinkwashingnak is örülnénk.” Ez azonban tévút: nem pinkwashingra, hanem a mozgalom újragerillásítására volna szükség.

A jelenlegi identitáspolitikai mederben vergődve a Pride mozgalom nem jut előre – sőt, a hatalom kényelmes ellenségképet formál belőle, amit a társadalom további megosztására és a baloldali kritika ellehetetlenítésére használ. Ebből az ördögi körből csak egy rendszerszintű stratégia törhet ki: amely felismeri a kapitalizmus, az autoriter uralom és a queer-ellenesség szoros összefüggéseit – és mindhárom ellen egyszerre harcol. Ehhez azonban először le kell vetkőzni a neoliberális reflexeket, és vissza kell térni az ellenállás eredeti, radikális gyökereihez.

Vissza a gyökerekhez – Néhány jó nemzetközi példa

A Pride-ot természetesen lehet és kell is támogatni – de nem minden áron. Ha az anyagi támogatás feltétele az elvek feladása, a szolidaritás kiüresítése, a cionista vagy imperialista narratívák szolgálata, akkor a Pride elveszíti erkölcsi tartását. Egy vérrel mocskolt pénzből szervezett Pride nem felszabadítás, hanem marketing.

Nem kellene emlékeztetni rá: a Pride eredendően lázadás volt az elnyomás ellen. A Stonewall-i lázadás nem a nagyvállalati szponzorok kegyeit kereste, hanem az állami és rendőri erőszakkal szemben szerveződött. Sylvia Rivera így emlékezett: „Mindannyian annyi mozgalomban benne voltunk akkoriban egyszerre. Részt vettünk a nőmozgalomban, a békemozgalomban, a polgárjogi mozgalomban. Mind radikálisok voltunk.”

Marsha P. Johnson és Sylvia Rivera természetes szövetségesként tekintettek a Fekete Párducokra, az antikolonialista mozgalmakra, és igen – a palesztinok küzdelmére is. E hagyomány ma is él: a transz aktivista Cecilia Gentili utolsó letartóztatása is egy palesztinpárti tüntetésen történt. Ahogy egy barátja idézte fel az Instagramon: Cecilia számára a transzfelszabadítás, a palesztin felszabadulás és a szexmunkások felszabadítása egymástól elválaszthatatlan ügyek voltak.

Szerencsére ma is vannak olyan Pride-szervezetek, amelyek ezt a hagyományt folytatják.

• Japánban a Tokyo Rainbow Pride 2024-ben kizárta a palesztin BDS bojkottlistán szereplő cégeket, és elutasította Izrael pinkwashingját.

• Kanadában az Ottawa Pride, a St. John’s Pride, a Fredericton Pride és a Charlottetown Pride is vállalta, hogy nem fogadnak el pénzt olyan cégektől, amelyek Izrael apartheid-rendszerét támogatják. Az Ottawa Pride-on a palesztin nép mellett való szolidaritás a hivatalos program részévé vált.

• A Koppenhága Pride 2024-ben szintén bejelentette, minden partnerét átvilágítja, nincs-e közük az izraeli megszálláshoz.

• Olaszországban – ahol magam is élek – a felvonulások természetes része a palesztin zászló és a szolidaritás. Drag queenek (köztük Priscilla) és antikapitalista csoportok vállaltan Palesztina mellett szólalnak fel. Idén Viterbóban, a Pride-ot megnyitó beszédben is elhangzott: „Ez a Pride minket képvisel, mert alulról szerveződik. Egy politikai ellenállási aktus, és egy Palesztina-párti Pride, ami a minimum a népirtás idején. Mert nincs Pride a népirtás elleni küzdelem nélkül.”

• Rómában három éve indult el egy új kezdeményezés, a Priot Pride, ahol azok a transzfeminista, radikális queer emberek vonulhatnak fel a hivatalos Pride-dal egy napon, más útvonalon, akik elvből nem tudnak jó érzéssel multikkal és nagykövetségekkel együtt „bulizni”. Ahogy a nevük is jelzi, az esemény számukra elsősorban tüntetés. A céljuk a Pride-ot magába olvasztó rendszer kikezdése, nem a beolvadás.

Az Arci – Olaszország legnagyobb baloldali civil szervezete – több mint 200 ezer tagjával, több ezer helyi klubjával és közösségével aktív szerepet vállal a Pride-ok megszervezésében. Következetesen antikapitalista, feminista, queer- és antirasszista alapállása része a mozgalmi identitásának. Az Arci római szervezete például a „Nincs büszkeség népirtás idején!” nyilatkozattal állt ki a gázai népirtás elleni szolidaritás mellett, és ezzel egyértelművé tette: a Pride szellemiségéhez méltatlan lenne csendben ünnepelni, miközben egy népirtás zajlik a világban. Ez a nyilatkozat (melyet több feminista, queer és antirasszista csoporttal közösen adtak ki, jól mutatja, hogy a queer felszabadítás és antikolonializmus kéz a kézben járhatnak.

Amit még fontos kiemelni: az Arci egy önszerveződő interszekcionális hálózat, amit a szolidaritás és társadalmi igazságosság ügyének elkötelezett harcosaként ismernek országszerte. Nem hajlandóak együttműködni sem államokkal, sem multikkal vagy cionista szervezetekkel, személyekkel csak azért, hogy „nagyobb tömegeket érjenek el”. És ez a politika működik.

Ezek a példák azt mutatják: lehet másképp is. Lehet Pride-ot szervezni úgy, hogy az valóban emancipatorikus, szolidáris és következetes legyen – ne a hatalom kirakatdísze. Ehhez azonban bátorság kell és konfliktusvállalás. A Budapest Pride sajnos az ellenkező irányt választotta. A radikális kritika helyett a rendszerrel való kiegyezést, a nyugati neoliberális hegemónia kiszolgálását. Nem tudok felszabadultan ünnepelni egy olyan Pride-on, ahol a fő narratíva az EU/NATO-szponzorált tolerancia-közhelyek ismételgetése – miközben a Pride-ot támogató kormányok és cégek közreműködésével palesztin queer emberek szenvednek és halnak meg Gázában.

A Budapest Pride szándékosan nem ad hangot a palesztin hangoknak. Megkeresésemre a Queers for Liberation Budapest közösség vezetője azt nyilatkozta: „tavaly még részt vettünk a Budapest Pride-on, de soha többé. Nem tesznek semmit azért, hogy szó legyen Palesztináról, a rasszizmusról, a kapitalizmusról, ez az etnikailag és osztályhelyzetükből fakadóan kiváltságos LMBTQ+ rendezvénye.” A bevándorlók által alapított queer kollektíva tavalyi, Pride-dal kapcsolatos posztjukból idézek: „A queer felszabadítás nem valósulhat meg a telepes gyarmatosítás fenntartása mellett. Nem építhetünk queer szolidaritást, ha közben vakok maradunk azokra a faji alapú, kapitalista, fasiszta és imperialista struktúrákra, amelyek uralnak bennünket. Egy olyan országban, amely megbélyegzi azokat, akik változást követelnek, büszkén kiállunk minden elnyomás ellen, és kijelentjük: egyikünk sem szabad, amíg mindannyian szabadok nem leszünk! Szolidaritásban vonulunk a palesztin queer emberekkel, akiktől megtagadják a legalapvetőbb jogokat: a menedéket, a vizet, az élelmet és a túlélés lehetőségét. Elutasítjuk, hogy queer létünket, testünket, és azt az erőszakot, amely queer emberként minket ér, eszközként használják fel közösségeink démonizálására és dehumanizálására – különösen imperialista és népirtó cselekedetek szolgálatában. Vonulni fogunk a gyarmatosító kapitalizmus ellen, ami a mai napig népirtásokat hajt végre a demokrácia leple alatt, a profit érdekében. Elítéljük a pinkwashingot, és nem engedjük, hogy queer létünket a gyarmatosító uralom eszközeként használják fel –a mi nevünkben nem! Azért vonulunk, hogy jogunk legyen létezni és ellenállni – itt, Magyarországon, Palesztinában, és szerte a világon.”

A Budapest Pride és más mainstream szervezetek részéről süket fülekre találtak a szavaik – és ahogy a Queers for Liberation Budapest képviselője mondja: „A Budapest Pride-ot nem érdeklik a szegénységben élő queer emberek hangjai, különösen akkor, ha barna vagy fekete transz/queer emberekről van szó. A Budapest Pride egy üzlet, profitvezérelt esemény, ami elsősorban jól szituált, fehér európaiakat vonz.” Hasonló okból nem vesz részt a Budapest Pride-on az az anticionista zsidó közösség sem, ami nemrég kezdte meg informális működését Magyarországon – ahogy egy tagjuk elmondta, számukra elfogadhatatlan, hogy egy emberi jogi szervezet nem hogy nem áll ki egy népirtás ellen, de együttműködik annak működtetőivel és támogatóival, így maga is cinkossá válik. Azt nem tudom számszerűen megmondani, hogy a Budapest Pride cionista kollaborációi és kivált a Sárosi Péterrel való együttműködés miatt hányan utasították vissza, hogy előadóként részt vegyenek az idei hivatalos megnyitón, de azt tudom, hogy legalább egy ilyen visszautasításra sor került.

Mi legyen most?

Azt mondom: itt az ideje, hogy a magyar queer mozgalom is megújuljon. Ha a jelenlegi vezetők képtelenek szolidaritást vállalni az elnyomottakkal és függetleníteni magukat az elnyomók pénzétől, akkor át kell adniuk a helyüket azoknak, akik erre hajlandóak.

Hangsúlyozom: nem a magyar queer közösséggel szemben foglalok most állást. Éppen ellenkezőleg: mélységes szolidaritást érzek minden queer sorstársammal, akik nap mint nap ki vannak téve Orbán gyűlöletkampányának, a megbélyegzésnek, a bizonytalanságnak. A távolmaradásom egy politikai gesztus, nem a közösség elutasítása. Szerintem is szükség van queer felszabadításra Magyarországon is – de nem a jelenlegi Pride lesz az, ami ezt elhozza. Sőt, attól tartok, a jelenlegi Pride-modell ugyanabba a zsákutcába tart, mint az „ellenzéki összefogás” narratívája Karácsony Gergely vagy Magyar Péter mögött.

Amikor valaki azt kérdezi, miért kritizálom ezt a nagy összefogást: hiszen végre egyre nő a kritikus tömeg, meg lehetne szabadulni Orbántól, mindig Az éhezők viadala jut eszembe. Miután a zsarnoki, fasiszta Snow elnök megbukott, a nép Alma Coinban (a filmben őt Julianne Moore alakította) látta a megmentőt. Ő vezette a forradalmat, ami az elnök megbuktatásához vezetett és az emberek egy szebb jövő ígéretét látták benne, mert a társadalom néhány tagja számára előnyös reformokat hozott volna. A rendszer alapszerkezetét – az elnyomásra épülő hierarchiát, a kizsákmányolást és a gyermekek szisztematikus feláldozását – ő is változatlanul fenntartotta volna. Snow elnök ünnepélyes, nyilvános kivégzésén ezért Katniss nem Snow elnököt célozza meg a nyilával, hanem Coint. Ami egy logikus és világos politikai állásfoglalás: a zsarnoki rendszer végét nem az jelenti, ha új vezetőket ültetünk ugyanarra a struktúrára. A felszabadító szerepében Coin ugyanazokat a centralizált, autoriter eszközöket alkalmazta volna, csak új narratívába ágyazva – és Katniss ezt felismerte. Az ő eliminálása egy éles történelmi reflex: nem elég az oppresszív rendet leváltani, ha az azt váltó erő ugyanolyan eszközökkel operál, csak progresszív retorikával.

Ez a jelenet világosan mutatja, miért utasítom el a jelenlegi Pride-modellt és azzal összefonódó ellenzéki „egységfront” projektjét. A liberális diskurzus újra és újra eljátssza, hogy a rendszer „javítható” – de sosem kérdőjelezi meg annak gazdasági és geopolitikai alapstruktúráit. A „váltás” így sosem valódi felszabadulás, csak az adminisztrációs réteg cseréje: ugyanaz az imperialista rend, csupán új, inkluzívabb díszletek között.

Katniss azért nem Snow-t választja célpontként, mert felismeri, hogy a rendszer magja nem a személy, hanem a logika, ami újra és újra termeli a kizsákmányolás és kontroll különböző arcait. A magyar politikai ellenzék – a Budapest Pride-dal mint annak integrált részével – olyan hatalmi struktúrát képvisel, amely csupán imitálja az empátiát, a változást, a szolidaritást – de mélyen ugyanazokat az elnyomó gazdasági és geopolitikai mechanizmusokat tartja fenn, amelyeket mi, baloldali, antikapitalista, antikolonialista aktivisták már régóta elutasítunk. Ha valódi társadalmi változást akarunk, nem sorakozhatunk fel egy cionista-liberális vezetés mögé pusztán azért, mert az a fehér queer emberek számára valamivel élhetőbb alternatívát kínálna. Aki abban hisz, hogy a neoliberális rendszeren belüli reformok végül forradalmi egyenlőséghez és szabadsághoz vezetnek, az egy jól konstruált átverés áldozata. Ezt az átverést le kell lepleznünk és valódi mozgalmat kell építenünk, mert milliók élete múlik rajta.

Innen, Olaszországból is harcos szolidaritásomat küldöm minden elnyomott mellett, legyen queer vagy sem, és ebbe beletartoznak azok a testvéreink is, akikről a mai Budapest Pride elfeledkezni látszik: a palesztin queerek és a világ déli felének elnyomott queer emberei. Felejtsük el azt, hogy Love is Love – a rendszer magasról tesz arra, ki kit szeret. A szeretet igazságosság. A szeretet ellenállás. Ez a Pride igazi hívószava.

Végezetül csak annyit tudok ismételni: vissza kell térni a gyökerekhez! Látom a fiatal balos magyar queer generációt, örömmel olvasom, hallgatom őket, és nekik köszönhetően hiszek abban, hogy még visszafordíthatjuk a mozgalmat a helyes útra. De ehhez bátran ki kell mondanunk az igazságot, akkor is, ha fáj. Kezdjük azzal: No Pride in Genocide!